- Sesshomaru!!!! Te szemét, ezért megöllek!!!- üvöltötte Satsu az ajtó mögött, ahogy a torkán kifért- Ezért megöllek! Érted?!

Az említett idegesen pislogva ült az ajtó előtt, s néha megrázta a fejét, hogy elterelje gondolatait az ajtó mögül hallatszó kiabálásról egyre kevesebb sikerrel. Vele szemben a szintén pislogó Inuyasha ült, aki olyan képet vágott, amiről lerítt, hogy az egész helyzetből nem fog fel semmit, de jelen pillanatban kérdezni sem mer, mert túl hm, feszültnek tűnik a bátyja ahhoz, hogy kapható legyen egy ilyen beszélgetésre. Inuyasha mellett a teljesen meghatódott Miroku ült, és a vidáman mosolygó Shippo, aki szintén semmit sem értett, de azért lelkesen vigyorgott. Egy újabb hangos üvöltözés után Inuyasha felköhintett, mire Sesshomaru ráemelte a szemét.

- Mit akarsz?- kérdezte csendesen, nem akart semmi veszekedést, főleg nem most, amikor

- Egyáltalán nem félsz?

Sesshomarunak a szokottnál egy kicsit jobban elkerekedett a szeme, de arcára még mindig nem ült ki semmilyen érzelem.

- Satsutól?- kérdezte aztán, majd elmosolyodott, mire az öccse bólintott- Szeretem.

- Igen, de meg akar ölni vagy nem?

Sesshomaru mosolya még szélesebb lett:

- Szerintem te egyáltalán nem értesz a nőkhöz, Inuyasha, így bölcsebb leszel, ha csendben maradsz.

Inuyasha megvonta a vállát. Volt ideje megtanulni, hogy ha a bátyjának ilyen a hangulata, akkor jobb békén hagyni. Sesshomaru nagyon mélyen elgondolkozott az utóbbi egy éven. Szinte semmi sem történt vele azon kívül, hogy van egy szép felesége, kibékült az öccsével, összeveszett az apjával, majdnem megölték, aztán még jobban összeveszett az apjával, majdnem megölte, kibékültek hu mégiscsak sok dolog történt vele, de nem is az a lényeg, hanem hogy mi mindent érzett az utóbbi időben. Mióta visszaváltozott démonná, bár a halandó alakjában eltöltött idő hagyott benne nyomokat, de majdnem ugyanúgy viselkedett, mint ezelőtt viszont már emberként megállapította, hogy jó dolog, ha vannak az embernek barátai. Tulajdonképpen nem tudta eldönteni, hogy kik ezek a barátok, de amikor tapasztalta Inuyasha társaságának ragaszkodását, és mikor visszaemlékezett azokra az időkre, amikor neki is voltak barátai, kezdte megérteni.

Lehunyta a szemét és visszagondolt az eltelt egy évre. Ha valaki most ránézett, semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni az arcáról, pedig nagyon is sok mindent érzett. Maga sem értette, miért, de mindenen mosolyogni tudott volna még azon is, hogy halandó volt. Egy halandó sokkal szabadabban kifejezheti az érzéseit Utálta ezeket a gondolatokat, mert mindig az jutott az eszébe, hogy ha kimutatja az érzéseit, akkor gyengének látszik és utált gyenge lenni. A halandóságban is ez zavarta a legjobban. Nincs egy járható középút? Olyan, amin elmondhatom, mit érzek, de nem tűnök rögtön gyengének? - kérdezte magától. De igen és én ezen a középúton fogok menni. Válaszolta is meg rögtön a kérdést. Kinyitotta a szemét, és felnézett. Két arany szempár szegeződött rá.

- Most meg mi van?- kérdezte az apjától, és az öccsétől. Azok egymásra néztek, és csak az apja válaszolt:

- Veled mi van? Mi már alig bírunk magunkkal, olyan idegesek vagyunk, te meg csak ülsz itt, és

- Majdnem elalszol - fejezte be a mondatot Inuyasha.

Sesshomaru pislogott párat:

- Egyáltalán nem aludtam, csak gondolkoztam

Inuyasha elkerekedett szemekkel nézett rá:

- Te tudsz olyat is?!

Sesshomaru rámosolygott:

- Igaz is, te nem. Egyébként én is ideges vagyok.

Öccse dühösen rámorgott, de Inu no Taisshu csak elmosolyodott, és Inuyasha vállára tette a kezét.

- Te kezdted szokj hozzá, hogy ha akar, Sesshomaru tud nagyon szemtelen is lenni.

- Te már csak tudod!- mondta halkan Sesshomaru, de apja csak bólogatott.

- Amikor kicsi voltál, akkor is ilyen voltál amikor még nem voltál

- Muszáj így beszélned rólam?- nézett rá kérdőn Sesshomaru.

- Csak azt akartam elmondani Inuyashának, hogy amikor kicsi voltál, és nem voltál még erős, már akkor is csípős volt a nyelved.

Sesshomaru megforgatta a szemét, de nem mondott semmit. Apja és öccse elmélyedtek egy beszélgetésben Sesshomaru kiskoráról. Beszélgetésük alanya pedig csak hallgatta és hallgatta egyszer sem szólt közbe. Inkább gondolatban elmerült a közelebbi múltban. A szobából megállás nélkül hallatszott a kiabálás:

- Sesshomaru, ha itt végeztem, esküszöm esküszöm, hogy megöllek!!! Hallod egyáltalán?!

folyt.köv