A kettészakadt lélek

25.fejezet

Sűrű, fekete felhők gyülekeztek az égen, de még nem kezdett el esni. A levegőt füst és halál szaga töltötte be, és már látszottak is a közelben az égbe törő füstoszlopok.

- Épp ideje volt!- suttogta idegesítően nyávogó hangon a macskadémon és a félig lerombolt falura mutatott- Még arra is bőven volt időm, hogy élesítsem a körmömet.

Sesshomaru unottan vállat vont, mit sem törődve a közelben sikoltozó emberekkel.

- Csak most találtál meg?- folytatta- Elég szánalmas, Nyugat hatalmas urához képest, nem? Magasan alulmúltad a hírnevedet.

A kutyadémon leült egy kidőlt fára:

- Nem siettem.

- Hol van a menyasszonyom?- túrta félre egy apró mozdulattal a macskadémon a haját.

- Otthon.

- Azt hittem, ennél többet ér neked a kis halandó élete. Talán tévedtem?

Sesshomaru fagyos hangon válaszolt:

- Te nem vagy valamivel tisztában.

- Éspedig?

- Először is, fel kell, hogy világosítsalak: Satsu a feleségem.

- És az én menyasszonyom. Kit érdekelsz? Nekem volt ígérve, azaz…

- Ráadásul a gyermekeimet várja…

- Ó, azt is el lehet intézni…

- És nem utolsó sorban… nem tudsz legyőzni.

- Az apádat is legyőztem. Köztudott, hogy ő erősebb nálad.

Sesshomaru elmosolyodott:

- Igen, az VOLT. Egy ideig… csak tudod ő kétszáz évig halott volt, én meg addig vígan éltem és erősödtem.

- Ó, tényleg? És azt hiszed, ez elég, hogy legyőzz engem? Satsu engem illet, az enyém, és nem engedem, hogy egy ilyen… egy ilyen…- akadt el a mondatan Tetsutsume.

- Mi vagyok?- kérdezte fagyos hangon Sesshomaru- Nagyon gyenge a felfogásod…

 - Rendben, ha így állunk, akkor megöllek és úgy veszem el tőled. Azzal, ha szépen elkotródsz, mindenkinek megkönnyíthetted volna a dolgát… meghalsz.

Sesshomaru elmosolyodott.

- Sokan próbálták már…

- Egyszer már vesztettél ellenem.

- Nem.

- Mi nem? Igenis legyőztelek!

- Vesztettem, de nem ellened, hanem egy tucat macskadémon ellen, akik közt te is ott voltál.

- Nyugat ura voltál egy háború közepén…

- Igen… tudom. De nem érdekel. Vesztettem és kész, de most nem fogok.

Tetsutsumét kezdte összezavarni Sesshomaru magabiztossága.

- Miből gondolod?

- Lebecsülsz.

- Sokat hallottam rólad, mióta nem találkoztunk. Mindenütt félve említik a neved… félve, tisztelettel… csak én tudom, milyen vagy igazán, mert semmit nem változtál. Még mindig ugyanaz az arrogáns, beképzelt alak vagy, aki…

- Eltelt kétszáz év, Tetsutsume. Változtam… felnőttem, ahogy te is.

- Kit érdekel, Sesshomaru? Még mindig sokkal erősebb vagyok.

Sesshomarut kezdte idegesíteni ez a teljesen felesleges beszélgetés, és legszívesebben azonnal megölte volna a macskát, de türtőztette magát, és csak egy gúnyos félmosolyt engedett meg.

- Hol van Rin?

- Vissza akarom kapni Satsut.

- Szerintem kérdezzük meg az ő véleményét is…

- Ő csak egy nő. Az lesz, amit én mondok. Ő a menyasszonyom…

- Hol van Rin?

- Kit érdekel az az ostoba, szánalmas halandó?!- fakadt ki.

Sesshomaru olyan hirtelen kapta el a macskadémon torkát, hogy annak nem maradt ideje a reagálásra.

- Ne nevezd őt szánalmasnak, mert százszor többet ér, mint te.

- Gyenge vagy- suttogta gúnyosan hideg hangon, de Sesshomaru csak még erősebben szorította meg a nyakát- Ez a kislány a gyengéd, Sesshomaru. Igazam van?

- Te vagy a gyenge. Hol van?

A démon felvihogott és kitépte magát Sesshomaru szorításából.

- Nem akartalak megölni, Sesshomaru, mert az a szerződés engem is köt, de úgy látom, csak így szerezhetem meg Satsut… remélem, elbúcsúztál az apádtól meg attól a korcs öcsédtől, mert nem látod őket többet.

Sesshomaru szó nélkül védte ki a másik támadásait, minden felesleges mozdulat nélkül, érzelemmentes arccal, de közben egészen máshol járt az esze. „Hol lehet Rin? Sehol nem érzem a közelben! Addig nem ölhetem meg, amíg el nem mondja…”

Tetsutsume néha hatalmas erővel támadott, de Sesshomaru mindent hibátlanul hárított… „Nem támad. Miért nem támad?”- járt a fejében, így váratlanul érte, mikor Sesshomaru támadásba lendült.

- Tudni akarom, hogy hol van Rin- suttogta, de Tetstsume így is tökéletesen értette…

- Soha nem fogod megtudni.

Újult erővel rugaszkodtak neki a harcnak mindketten, de sokáig egyik sem sebesült meg. Tetsutsume vigyorogva suttogta, tudta, a másik úgyis megérti:

- Satsu az enyém lesz. Senki, még a Nagy Sesshomaru sem akadályozhat meg benne.

Sesshomaru összeszorította a fogát, de nem válaszolt. Nem voltak egyenlő ellenfelek… ha a macskadémon nem olyan elvakult, maga is észrevette volna, hogy nincs esélye a másik ellen, de ha sejtette is, sohasem vallotta volna be magának.

            Sesshomaru figyelme folyamatosan elkalandozott harc közben, ellenfele mégsem kerekedhetett fölé. Csendesen kezdett kopogni az eső a közeli folyó vizében. A harcolók egyre közelebb kerültek a hullámokhoz, de mit sem törődtek vele, folytatták a küzdelmet.

- Add fel, Tetsutsume, mert nincs esélyed.

A macskadémon felkacagott, és egy gyors mozdulattal megsebezte ellenfelét:

- Megmérgeztelek, egy órán belül…

- Sem fog semmi sem történni, mert rég hatástalan ellenem… nem figyeltél? Ha egyszer túlélem a mérgeteket, utána nem lesz tőle bajom!

A macskadémon elkeseredetten mélyesztette karmait Sesshomaru karjába, de ő egy csuklómozdulattal elhajlította.

- Térjünk a lényegre. Ha életben akarsz maradni, akkor szállj le a földre! Felejtsd el Satsut, és mondd el, hol van Rin!

- Mostanában többet beszélsz… régen már rég megöltél volna… persze, ha nem lennék erősebb nálad.

Sesshomaru kezdte elveszíteni a türelmét. „Ha megölöm, akkor nem tudja megmondani, hol van Rin… kár, hogy a hullák nem beszélnek… hacsak…” Arcán ördögi vigyor jelent meg:

- Te akartad…- suttogta fagyosan.

Tetsutsume kitért a támadás elől, de Sesshomaru alig lassított a következő csapás előtt, csak azt nem vette számításba, hogy a macska pont a patak előtt áll, és ő is elég gyors… a patak partján a csúszós köveken megcsúszott, és…

- Hahahahaha!- kacagott fel Tetsutsume- Gratulálok Sesshomaru! Köszönöm szépen, hogy belefojtottad magad a patakba! Legalább nem leszek véres!

Tetsutsume hátán végigfutott a hideg borzongás, amikor valaki finoman megérintette a vállát. Lassan fordította oldalra a fejét… és utoljára egy arany villanást látott.
 

Sesshomaru nyugodtan ült a megkötözött test mellett, aki még mindig eszméletlen volt. „Kezd kicsit hosszúra nyúlni a dolog…”- morogta magában, majd felállt és megrázta az eszméletlen démont:

- Hé!- sziszegte- Ez fáj!

Sesshomaru elvigyorodott:

- Ó, már megbocsáss! Nem akartam fájdalmat okozni, csak azt hittem, már bemesélted magadnak, hogy halott vagy.

- Mi?- nyitotta ki végre a szemét Tetsutsume, és kezdte el feszegetni a köteleit.

- Nyugodtan abbahagyhatod. Amint megmondod, hol van Rin, elengedlek.

- Megkötöztél?! Ez… ez…- a macska csak dadogott.

- Igen, tudom… nem volt szép, de ha össze-vissza pattogsz, meg azt hiszed, van bármi esélyed… akkor még képes leszel megöletni magad.

Tetsutsume dühösen morgott.

- Nem szeded ki belőlem!

Sesshomaru megmozdította a vállát, arcán gúnyos félmosoly jelent meg és jeges hangon szólalt meg.

- Nos, nem vihetted túl sok helyre. Tisztázzuk. Minden kiül az arcodra, ha elkezdem felsorolni a helyeket, egyszer telibe találok…

Tetsutsume kelletlenül felnevetett, majd bólintott:

- A keleti hegyekben, az egyik barlangban van… egy pár rokonomnál…

Sesshomaru kioldozta a köteleit, de a macska (akármennyire akart) nem tudott felpattanni.

- Miért nem öltél meg?- kérdezte csendesen.

- Megöltelek…- válaszolt Sesshomaru halkan.

Tatsutsume elsápadt, de sokáig nem szólt többet.

- Sesshomaru…

A démon felemelte a fejét.

- Nem ölnél meg… gyorsan? Elvégre…

Sesshomaru megvonta a vállát, de nem mozdult.

- Most meg mire vársz?- kiáltott fel a macska.

- Arra, hogy rájöjj, milyen hülye vagy.

Az oldalához nyúlt és elővett egy kardot. A Tensaigát. Tetsutsume szeme dühösen elkerekedett, majd mérgében felpattant a földről:

- Te… te… ezért megöllek!

Sesshomaru sóhajtott.

- Szívesen, hogy nem öltelek meg…

- Csak azt akartad tudni, hol van az a szánalmas kis…

- Már mondtam, hogy ne nevezd így Rint! És elég a szövegből!

Sesshomaru eltette a Tensaigát és hátat fordított a dühösen toporzékoló ellenfelének:

- Felejtsd el Satsut, különben halott vagy.

Tetsutsume vakon támadásba lendült, de Sesshomaru minden erőlködés nélkül védett, vállán alig remegett meg a prém a csapásoktól.

- Meg akarom kapni a menyasszonyomat!- sikoltotta a macska.

Sesshomaru arca elkomorodott, és alig hallhatóan suttogta:

- Én előre figyelmeztettelek…
 

            Sesshomaru visszafojtott mosollyal nézte, ahogy Rin játszik. A barlang előtt álló néhány őrt hamar elintézte, majd letelepedve figyelte a kislányt, aki még észre se vette. Három pici szőrpamacsnak látszó nyávogó kismacskával kergetőzött, ha elkapta őket, akkor gyorsan megsimogatta, és kereste a másikat. Mind a négyen nagyon élvezték a dolgot. A játék hevében az egyik kis gömbölyű hófehér cica odaszaladt Sesshomaruhoz és befészkelve magát a prém végébe, elégedetten nyávogni kezdett. A démon már fontolgatta magában, hogy kirántja alóla, de ekkor észrevette őt a nevetgélő Rin, és megölelte:

- Sesshomaru-sama! Tudtam, hogy eljössz értem!!!- kacagva kapott fel egy másik, szürke szőrű, fekete monoklis, kékszemű kiscicát és a férfi kezébe nyomta- Ugye milyen drága?! Ide hozták őket, hogy ne unatkozzak, játsszak velük…

Sesshomaru idegesen elmosolyodott, de addigra már a harmadik világosbarna macska is az ölében volt és dorombolt.

Rin megsimogatta a szürke gombóc fejét, majd könyörgő szemekkel nézett Sesshomarura:

- Ugye… ugye megtarthatok egyet!

A démon habozás nélkül válaszolt:

- Nem.

A kislány sóhajtott és elvette Sesshomaru kezéből a felé nyújtott cicát. A férfi öléből már nyújtózkodva leugrott a cica, de a prémről a démon rázta le a rémülten vinnyogó állatot. „Nekem macskát nem hoz a palotába… a kutyával még talán megbékélnék, de… macskát?!”

Sóhajtva indult el, hagyta, hogy a kislány elköszönjön a cicáktól. „Minek sietnék… maximum Satsu leszedi a fejem…”

            Nem sétált sokáig, megérezte, hogy a kislány követi. Kicsit nyugodtabban ment tovább, de aztán megtorpant és megfordult, megvárta Rint. A kislány mosolyogva nézett fel rá, de aztán kicsit elbizonytalanodott. Sesshomaru sóhajtott, lehajolt, és egyesével előhalászta, majd letette a kiscicákat a földre. Rin szája egyre lejjebb görbült, majd amikor a démon megfordult megfogta az egyik cicát és elkezdte visszagyömöszölni a ruhája ujjába. Sesshomaru felnevetett:

- Ne csináld, megfullad. Jönnek azok már maguktól is.

Rin szeme felcsillant és letörölt az arcáról egy könnycseppet.

- Tehát velünk jöhetnek?!

- Mit bánom én- morogta Sesshomaru.

Rin vidáman megsimogatta, majd egyesével a kezébe vette a három csepp cicát, és énekelve, nevetgélve követte a démont, aki erős késztetést érzett arra, hogy valamibe beleverje a fejét… „Hogy lehetek ilyen hülye! Az apám ki fog nyírni, ha beállítok három macskával!”