Inu no Taisshu nem állt messze a valóságtól, amikor ezt az utolsó jó tanácsot kimondta. Idősebb fia a robbanás szélén állt… szeme még mindig vörösen villogott, fogalma sem volt arról, hogy bírta megállni, hogy nekimenjen a feleségének… egyszerűen túllépett minden határon. Mérgesen törölte le kezéről a vért. „Tönkretette a páncélomat! Komolyan, mit képzelt?! Hogy csak úgy hagyni fogom, hogy… nem csinálhat azt, amit akar. Nem!”- dühöngött magában. Legszívesebben nekiment volna az öccsének, amikor megérezte a közeledését. „Ha ez a hülye most idejön, én szétszedem. Apró darabokra!”

- Megnyugodtál?- kérdezte Inuyasha, de erős késztetést érzett, hogy most azonnal megforduljon és eltűnjön bátyja több mérföldes közeléből. Sesshomaru ugyanis még nem nyugodott meg… sőt…

- Mit akarsz?- suttogta olyan hangon, hogy a víz már megfagyott volna tőle.

Inuyasha nyelt egyet.

- Kagome szeretné tudni, hogy nem lenne e jobb, ha… ha… ha bekötözné a sebeidet.

Sesshomaru szeme abbahagyta a villogást, vörös maradt:

- Nem! Egyáltalán nem lenne jobb, tűnj a fenébe!- suttogta még mindig jegesen, de a fél szellemnek úgy tűnt, mintha üvöltene vele.

- Satsu…

- Inuyasha, nem gondolod, hogy jobb lenne elhúzni a közelemből amilyen messzire csak tudsz?!- kérdezte a démon.

- Satsu nem gondolta komolyan, amit…

- Most nagyon nem tud érdekelni!- emelte fel egy kicsit a hangját- Kezdem elveszíteni a maradék türelmemet is!

Inuyasha hátrált pár lépést, majd csendesen megszólalt:

- Satsu hülyeséget csinált, de tudod, hogy…

Alig tudott félrevetődni Sesshomaru támadása elől, de tovább erőltette a beszélgetést.

- Beszélj vele, és ő is meg fogja mondani…

Sesshomaru újabb támadása telibe találta, a lendülettől hatalmasat esett és elterült a földön. Még néhány sikertelen meggyőzési kísérlet után gyorsan elmenekült- akarom mondani büszkén távozott a helyszínről.
 

            Satsu a saját szobájában tért magához. Elvesztette az időérzékét, csak azt tudta, hogy fáj a gerince, és rettenetesen dühös volt Sesshomarura. Csak lassan kezdett összeállni a kép, de ettől csak még mérgesebb lett. Dühét még az is fokozta, hogy a szoba tele volt Sesshomaru dolgaival… lassan feltápászkodott az ágyból, kinyitotta az ajtót és elkezdett mindent kidobálni rajta. Ami széttéphető, összetörhető volt, azt gondolkozás nélkül tönkretette, miközben ezt hajtogatta:

- Soha, soha, soha… soha, soha, soha nem bocsátok meg neked, Sesshomaru! Soha, soha… soha, soha, soha…

Inu no Taisshu a lány szobájával szemben egy fa tetején ült, és fejcsóválva figyelte a jelenetet. „Ő hisztizik, pedig nem Sesshomaru tehet róla… én már öt perc után akkora pofont kevertem volna le neki, hogy eszébe se jut folytatni…”

Amikor Satsu észrevette, hogy így nem jut semmire, felemelt fejjel, duzzogva vonult egy üres szobára, és vetette magát az ágyra. Mérgét a párna módszeres szétszedésében próbálta levezetni. Sokáig tartott, mire végre kitombolta magát, aminek végül három szoba és jó sok kispárna esett áldozatul, majd édesdeden elaludt.
 

Sesshomaru leoldotta páncélját és mérgesen maga mellé tette. Már megint javíttathatja meg. Nagyon tudta utálni, ha nem volt rajta. Nem érdekelte, hogy még van egy tartalékba, ő ezt akarta viselni… a közeli patakban lemosta karjáról, vállairól és nyakáról a vért és bosszúsan állapította meg, hogy a sebek még nem kezdtek el gyógyulni.

            Amikor az apja közeledett felé felmordult és halkan hátraszólt a válla felett.

- Nincs szükségem a kioktatásra.

- Nem azért jöttem…

- Tudom, hogy azért jöttél.

Inu no Taisshu kicsit összezavarodva, lassan letelepedett fia mellett a fűben.

- A sebeid még nem gyógyulnak- mutatott végül a démon kezére, csak hogy mondjon valamit.

- Gratulálok, hatalmas felfedezés!- morogta Sesshomaru.

- Nem tudnál normálisan beszélni? Soha nem voltál ilyen…

- Nem tudnék. Majdnem…

- De nem bántottad, és ez a lényeg.

- Nem bántottam? Ó, tényleg. Véleményem szerint igen.

- Én már az elején elintéztem volna… könnyebb lett volna akkor elintézni, nem gondolod?

Sesshomaru halk morgással válaszolt.

- Nyugi, nem lesz semmi baja…

- Nem vagyok süket.

- Tessék?- kérdezett vissza az idősebb démon- Te hallottad, hogy…

- Igen.

- Nagyon messze van.

- Ha akarom, akkor hallom, de most nem akarom.

- Meg fog bocsátani… ezt… csak úgy mondta. Nem gondolta komolyan.

- Nem ismered Satsut.

- Két feleségem volt, meg tudom mondani, mikor gondolnak valamit komolyan.

Sesshomaru lehunyta a szemét és hátradőlt a puha fűben. Gondolataiból teljesen kizárta az apját, aki egy idő után megunta, hogy a levegőbe beszél, és duzzogva elvonult.

            Sesshomaru sokáig mozdulatlanul feküdt a napon, szeme hirtelen pattant ki, és már talpon is volt, elindult a palota felé.
 

            Nem is olyan messze a palotától egy alak bontakozott ki a homályból. Arcán ördögi mosoly játszott, s szinte vidáman nézte a lángokban álló palotát. Megszerezte, amit akart… bár megígérte a kis fiatal démonnőcskének, hogy nem öli meg, ha szépszerével átadja neki, amit akar- keze az oldalára kötött kardhoz vándorolt- de most még túl korai lenne tanúkat hagyni…
 

- Mit mondtál?!- üvöltötte Inuyasha döbbenten.

Sesshomaru hidegen válaszolt:

- Hányszor ismételjem el? Narakut éreztem, de nem fél szellemként.

- De ez lehetetlen!

Inu no Taisshu értetlenül hallgatta a percek óta tartó teljesen értelmetlen vitát, de most kifakadt:

- Nem értek egy szót se! Magyarázzátok már el!

Sesshomaru már nyitotta volna a száját, amikor öccse elkezdett beszélni:

- Narakuról már meséltem, de elvileg kicsináltam, nem értem, hogy…

- Inuyasha, fogd be!- morogta csendesen Sesshomaru, miközben kényelmesen helyet foglalt egy párnán- Már máskor is éreztem a szagát… de most majdnem a határnál volt.

- De a határ innen nagyon messze van- makacskodott a másik- Nem érezheted.

- Képzeld el, kisöcsém, hogy mégis érzem! És egy kicsit zavar, hogy Naraku a közelben van.

- Ha olyan erős vagy, akkor mi a fenét érdekel téged, hogy…

Sesshomaru látványosan elhúzta a száját.

- Megváltozott a szaga… nem félszellem… és ez sok körülményt megváltoztad.

- Mondj egy példát!

- Például, hogy most már nem lesz elég ellene, ha használod a Tessaigát. Még akkor se, ha én is ott vagyok melletted…

- Miért?

Sesshomaru hallgatásba burkolózott. Volt egy nagyon rossz előérzete, de ezt nem akarta a többiekkel is közölni, amíg nem volt biztos. Mit keresett Naraku pont errefelé? Egyetlen dolog jutott eszébe, de… azt inkább kiverte a fejéből. Szenvtelen arckifejezéssel letörölte a kezéről a vért, majd szó nélkül felállt és kisétált a szobából.

            Maga sem tudta, miért indult el arrafelé, ahol a felesége illatát érezte… nem számított túl sok jóra, de… beszélni sem akart vele… csak ment… mintha vonzotta volna valami. „Nem megyek be hozzá… nem akarok több vitát.”- lassított le, de nem állt meg. „Nem hiszem, hogy nekem kéne bocsánatot kérni…”- sóhajtva gyorsította fel lépéseit. „Nem… nem kérek bocsánatot, csak elmegyek az ajtó előtt, hogy eszébe jusson… hülyeségeken gondolkozol, Sesshomaru, ha ott leszel, úgyis bemész…”- morgott magában. „Nem… azt már nem”- nagy lendülettel visszafordult majd megállt. „Komolyan mondom, hogy egy ökör vagyok…” Nagy levegőt vett, és újra elindult Satsu felé. Nesztelenül lépett az ajtóhoz és elmosolyodott. Azonnal megérezte, hogy a lány alszik…

            Szinte besuhant az ajtón, és telepedett le az ágy mellett. Satsu arcán egyáltalán nem látszott, hogy haragudna… mosolygott, mintha mi sem történt volna. Lágyan, meghitten… Sesshomaru gondolatai kezdtek elkalandozni. „Egyre gyakrabban csinálok ilyet…”- gondolta, de még mindig a lány arcát nézte. „Olyan békés…” Nem mintha eddig nem látta volna ilyenkor, amikor alszik… de csak most vette észre igazán, hogy mennyire kedves. A férfi arcán apró mosoly jelent meg. „Megint eléri, amit akart…”- gondolta, és nagyon nehezen esett neki bevallani, hogy ez cseppet sem zavarja…

Lassan felesége felé hajolt, apró csókot lehet a szájára, és halkan a fülébe súgta:

- Bocsánatot kérek…

Satsu szemhéja remegni kezdett, de mire kinyitotta a szemét, Sesshomaru már eltűnt a szobából. „Ez olyan különös… most csak álmodtam, vagy tényleg itt volt? Lassú mozdulattal törölt le az arcáról egy apró vércseppet. „Itt volt… de… még nem fogok neki megbocsátani!”- dühösen ökölbe szorította a kezét- „Nem, nem, nem!”