Démonszív

(avagy: mért utálja Sesshoumaru a halandókat és félvéreket?)

Írta: Alverat

1. rész: Sesshoumaru és Alverat

            Valamikor réges- régen, amikor még gyerekcipőben járt az emberek világa- szóval Sesshoumaru „fiatalkorában”:

„Két alak szaladgál az erdőben. Mindkettő magas és karcsú, hosszú hajukat tépik az ágak; Sesshoumaru és Alverat a legnagyobb nyugalommal játszanak. Illetve; hogy is lehetne nyugodt egy srác, amikor ott pörög előtte a világ legcsinosabb lánya, aki ráadásul olyan neki, mint amit ma „barátnőnek” neveznek- csak, mert állandóan együtt vannak, és séta közben fogják egymás kezét… (Szép dolog a szerelem…)

         Sesshoumaru szinte teljesen olyan, mint „mostanában”. A leglátványosabb különbség az, hogy sokat mosolyog, és még nevetni is szokott- persze, csak, ha kettesben vannak.

         Alverat tizenöt éves, a nagybátyja neveli- aki mellesleg halandó létére majdnem akkora uralkodó, mint Sesshoumaru apja. A lány haja aranyszőke, szeme kék, bőre talán a fiúénál is fehérebb… Alakja épphogy elkezdett nőiesedni, de már most látni lehetett: egyszer még gyönyörű lesz. Leginkább apjára hasonlított, aki valaha a legerősebb macskadémon volt…

            Alverat bebújt egy fa mögé- onnan lesett a közeledő Sesshoumarura. Az úgy tett, mintha nem vette volna észre a lányt, és ment tovább. Alverat kiugrott a fa mögül, elkapta a fiú egyik hófehér tincsét, megrángatta, aztán elszaladt. Sesshoumaru csak a mezőn, dombon fölfelé tudta beérni. Felkapta, megpörgette, aztán hanyatt vágta magát a fűben, hogy a lány ráessen. Aztán csak nevettek… Addig feküdtek így, összebújva, amíg elaludtak.

         Már kezdett esteledni, mire felébredtek. Sesshoumaru felkapta Alveratot és vitte egészen az erdő túlsó széléig. A gyors búcsú után Alverat hazasietett. Az ösvényen csak egyszer állt meg: a tenger felől vadászkürt hangját hozta a szél. Egy ködös emlék jutott az eszébe: „egy fekete lovon ül, mellette szolgák kutyákat vezetnek. Megszólal a kürt, elengedik a kutyákat, és mindenki utánuk veti magát.” Akkor neki is mennie kellett… Aznap reggel még nem értette- később se igazán-, hogy mért csinálják. „Tisztes távolból követi a többi lovast- körülötte az ösvény, amit a lovak törtek csupa vér…” Csak négy éves volt, amikor két hetet Európában kellett töltenie az édesanyjával, aki királynő volt annakidején. Egy életre meggyűlölte azt a helyet. Egész nap a hányinger kerülgette- kifinomult szaglása volt az oka-, a „vadászatot”, vagyis a mészárlást szórakozásból már akkor is undorítónak találta…

         A kürt másodszor is megszólalt. Alveratnak nagyon rossz előérzete támadt: rohanni kezdett hazafelé. Mire beért szobájába elfogta a hányinger. (Megvolt az a rossz szokása, hogy ha a szobájáról volt szó, rendszerint az ablakon át közlekedett.

         Szobalányai, Adéle és Flora, akik Európából jöttek velük annakidején, lesújtó hírrel várták:

- Wolf, Vagy ahogy te emlegeted néha: „az a tuskó”…- kezdte Adéle.

- Ma este érkezik!- szörnyülködött Flora.

- Igazán?- kérdezett vissza Alverat, arcán ördögi mosollyal.

- Meg akarja kérni a kezed, és apád elvárja, hogy igent mondj!- hadarta a híreket Adéle. Alverat arcáról lehervadt a mosoly:

- Megtenné? Visszaküldene Európába?

- Azt hiszem, igen…- gondolkozott Flora hangosan.

- Az ő helyzetében bárki ezt tenné…- sóhajtott fel Adéle.

- Cengettek!- ugrott fel Flora- És még meg se fésültelek…

         Alverat úgy érezte, kicsúszik lába alól a talaly.

”- Mi lesz velem? Mi lesz Sesshoumaruval? Mi…” De gondolkodni már nem volt idő. Alverat tudta, hogy az idegen katonál erősebbek, mint apja emberei. Az apja fegyvereket és szövetséget akart- ezért igyekezett követni az európai mintát: jó helyre adni férjhez neveltlányát. Aki most azon kapta magát, hogy legszebb- francia mintára készült- ruháját adják rá, kezében legyezővel lesétál a lépcsőn, míg végül ott áll testet öltött rémálma előtt. Mindenben undorodott ettől az embertől. Hiányzott belőle az összes olyan tulajdonság, ami miatt Sesshoumarut szerette- talán csak a büszkeség nem, de Alverat képtelen volt megérteni Wolf állandó felvágásának az okát…

         Sesshoumaru jóval magasabb volt, erősebb, jól nézett ki, lehetett vele beszélgetni, jól érezte magát vele. Wolf alig volt magasabb, szélessége döbbenetes, és ha a jólneveltség nem tartja vissza, Alverat akkorát húzott volna be neki, hogy simán elszáll… Ehhez társítsunk hozzá állandóan vérben forgó szemeket, alkoholbűzös leheletet, fellengző monológokat, és azt a tényt is, hogy vagy nem vette figyelembe a lány jelenlétét, vagy valami apró kis csecsebecsének tartotta, amit bárhol megkaphat. Alveratot legtöbbször csak a reflexei mentették meg a taperolás elől…

         A lány úgy érezte, a biztos szikláról, ahol eddig állt, a mélybe lökték, és csak zuhan…

folyt.köv