2. fejezet: Dönteni muszáj

Írta: Alverat

            - Örülnék neki, ha végre összekapnád magad!- Alverat jól látta nevelőapján, hogy milyen ideges. Kifinomult hallásának köszönhetően dobhártyáján érezte a férfi szívének minden dobbanását. Alaposan szemügyre vette gondviselőjét: Ötvenes éveiben járó, erőteljes férfi. Jelleme hasonlít húgáéra, akivel tizenkét éven át osztotta meg a trónt- a lány anyja ugyanilyen lelkiismerettel végezte népe irányítását. Erre nevelte lányát is: Alverat jól ismert minden falut, rejteket adó barlangot, rejtett forrást, a hegyekbe vezető utakat… Korán megtanulta, hogy egy jó uralkodó elsősorban mindig népe érdekeit védi.

         - Már megint ábrándozol! Láttad, nem?! Láttad a hajókat, amiken érkeztek! Láttad a páncéljukat! A fegyvereiket!

- A katonái megtámadtak egy falut…- Alverat hallotta a szobalányok pletykálkodását. Ezt még anyja is fontos hírforrásnak tartotta annakidején…

- A férfiakat levágták. Kifosztották a szentélyt és feltörték a sírokat. A lányokat és asszonyokat…- Alverat hangja megremegett. Rengeteg szörnyűséget látott már: árvizet, háborút, éhezést, járványt… Ápolt betegeket és sebesült katonákat, volt, hogy neki sem volt mit ennie, csak kétnaponta… De lelke mélyén érezte, hogy ezt soha nem tuja megbocsátani. Ez túl sok sebet tépett fel, túl sok fájdalmat okozott…

- Ha már tudod, mért hagyod? Mért engeded, hogy szenvedjen a néped? Azért dolgoznak nap mint nap, hogy te jólétben élhess! A katonák érted harcolnak, érted halnak meg!...

- Értem, Apám! Holnap reggel megteszem a szükséges lépéseket. Holnapután az idegen katonák elhagyják az országot. De kérlek tedd meg a következőket: vidd az embereket a hegyek lábaihoz, hogy szükség esetén legyen hová menekülniük. A fölösleges gabonát pedig vitesd a rejtekhelyekre, hogy ne kerülhessen az ellenség kezére, ha visszajönnek. Márpedig vissza fognak jönni. És akkor nem lesz az az ember, harcos, vagy démon, aki szembeszálljon velük. Még egy magamfajta félvér sem…- azzal elindult a szobája felé. Egyszer még visszafordult:

- És… Köszönök mindent. Nagyon jó mesterem voltál- még ha nem is lesz lehetőségem ezt kihasználni… Jó éjt!

         Másnap Alverat hajnalban kelt fel- ugyanúgy találkozni akart Sesshoumaruval, mint bármelyik másik napon. A különbség most inkább a tálalásban mutatkozott meg: a lány fehér kimonója helyett hivalkodó, éjkék ruhát vett fel- azt amit az anyja viselt, mikor Európában jártak. Haját tökéletes kontyba tűzte fel, kivéve azt a három- négy loknit, ami lazított valamit a szigorú vonalakon. Amikor indulás előtt még egyszer belenézett a tükörbe, úgy érezte, egy világ választja el a tegnaptól, amikor egy szőke kislány békésen aludt egy erős démonfiú karjaiban… A ma csupa felelősségből, és hazugságból állt; olyan dolgokból, és cselekvésekből, amik csak egy felnőtt, feladatát betölteni kész nő életében kaphattak helyet…

         Kiment az ajtón, le a lépcsőn, ki a várkapun. Amikor a még alvó várat elhagyta, úgy érezte önmagát is elhagyta- valahol a ruhásládája mellett. Mikor elindult a dombon, patadobogást hallott maga mögött: Ében, a lova jött utána. De most nem vitte magával: ez az utolsó szabad útja, ezt egyedül akarta megtenni.

         Sesshoumaru ott várt rá a folyó túloldalán. Mosolygott, amikor odament ahhoz a kis hídhoz, amin a lány át szokott kelni. A híd közepén találkoztak. Alighogy megérezte a fiú közelségét, Alverat alig tudta csillapítani szívét- félt, hogy dobogása elárulja valódi érzéseit. Sesshoumaru meg akarta ölelni a lányt, de az hátralépett (jól tudta: ha csak egy lépéssel is közelebb kerül a fiúhoz, elveszett- és vele együtt az is, amit az anyja épített). Sesshoumaru meglepetten nézett a lányra, de az nem hagyta sokáig találgatni- azonnal a lényegre tért:

- Csak azért jöttem, mert beszélnem kell veled. Azt akartam, hogy tudd: ne várj rám- mert nem jövök soha többé- érezte, hogy minden szavával egy kést szúr mindkettejük szívébe; de nem tudott jobbat kitalálni- Ma délelőtt férjhez megyek, és elhajózom Európába. Nem jövök vissza. Sajnálom, hogy játszottam veled…

         Patadobogás hallatszott a közelben. Alverat jól tudta ki jön: minden porcikáján jeges borzalom lett úrrá… De még volt elég ereje:

- Ég veled!- azzal megfordult, és hátra se nézve visszament az erdőbe. (Talán meg kellett volna fordulnia. Akkor talán észrevette volna azt a forró-sós könnycseppet, ami végiggurult a fiú arcán. Amit nem látott senki- sem akkor, sem máskor. Igaz nem hallották nevetni sem…) Alverat az erdőben találkozott Wolffal. A férfi maga elé emelte a nyeregbe, és visszavitte a várhoz. A lány még az erdőben igent mondott neki. A várban hatalmas volt a nyüzsgés. Alverat felszaladt a szobájába, végigvetette magát az ágyon és álomba sírta magát:

- „Megállt a szíve! Hallottam, hogy megállt a szíve!””

            Sesshoumaru villámgyorsan felugrott. Fülében ott visszhangzott a lány utolsó sikolya… „Csak álom volt…” Szeme elfelhősödött a visszaemlékezéstől- igen, akkor egy percre tényleg megállt a szíve. Aztán felülkerekedett a fájdalmon valami más érzés… A perzselő gyűlölet és undor…

- Nem, nem sírt utána. Biztosan nem. Alig, hogy megfordult, kitörölt szánalmas kis tudatából!- jelentette ki határozottan, aztán visszafeküdt, hogy folytassa félbeszakított pihenését.

         Eközben Európában egy ködös kék szempár figyelte kitartóan a kristálygömbjét. A nő vészesen vékony volt, haja szinte teljesen megőszült; pedig alig ötven éve szállt fel egy Európába tartó hajóra, hogy elhagyja Japánt… Száját szorosan összezárta, hogy elfojtsa folyton kitörni készülő fájdalmas sikolyát- aztán kimerülten a kőre zuhant és elájult. Három napja akkor aludt el először- végre rémálmok nélkül…

vége