Az ifjú lány igyekezve rohant le az alsó szintre, hogy találkozzon nevelőapjával.

– Hikari, hol vagy má’? – kiáltozta újból a fogadós.

– Itt vagyok, otou-san – felelte halkan a lány.

Az apjának kellett neveznie ezt a férfit, akár akarta, akár nem. Hiába is próbált ellene tenni bármit is.

– Lyányom... – Hikari szemei kissé kitágultak. Ha Tetsumaru így kezdte beszédét, az semmi jót sem jelenthetett. Ráadásul már megint majd leszédült a lábáról, ahogy a szaké átható szaga körbelengte nevelőapját. De gyorsan magához tért és próbált a szavakra koncentrálni. – Nemsokára eljön a szomszéd falu vezetője... emlékszel, ő az, akinek nagy vagyona van!

Hikari bólintott. Már nem egyszer járt ott a férfi, és eddig szerencsére észrevétlen maradt, de kételkedett benne, hogy ez sokáig így maradna. Legutóbb, mikor ott járt, Hikari még csak épp, hogy a serdülőkorba lépett, mára már viszont lassan eladósorba került. És a szomszéd nagy falu vezére nemcsak, hogy gazdag volt, hanem egy szoknyavadász is. Titokban a lány sajnálta Yokomata hitvesét, de egyben tisztelte is azért, hogy képes volt megmaradni amellett a csapongó ember mellett.

– Pár napon belül megérkezik, hogy Tamero-donóval megbeszéljenek valami fontos ügyet – legyintgetett össze-vissza Tetsumaru, egy újabb üveg szakét felkapva lendületével, majd még ugyanazzal a mozdulattal tartalmának felét le is öntötte torkán – a másik részét pedig a ruháján.

Tamero-dono volt Hikariék falujának vezetője. Rendszeresen találkozott a két falu vezére, hogy megvitassák ügyeiket, s most ismét Tamero birtokán esett ez meg.

– Azt akarom, hogy személyesen szolgáld ki Yokomata-donót, és ne kelljen csalódnom benned, különben nagyon megkeserülöd! – fejezte be nevelőapja egy csuklással a végén.

Hikari ijedten bólintott egyet. Emlékezett még, mi történt, mikor legutoljára nem úgy tett, ahogy a nevelőapja mondta. Borzalmas volt...

– Yokomata-dono holnap megérkezik, Hik-kari – csuklott bele a lány nevébe Tetsumaru, a fogadós. – Ugye mindent előkészítettél...? – kérdezte fenyegető éllel a hangjában, s ilyenkor még józanul is nagyon félelmetes tudott lenni.

– Hai, apám – válaszolta a kérdezett.

– Jól van... na, mutasd... – azzal maga előtt kezdte terelgetni fogadott lányát.

Hikari bevezette őt a szobába, amit előkészített a szomszédos falu vezetőjének. A fogadós belépett a szobába és figyelmesen végigvizsgált mindent. Majd még beljebb ment és megállt a helyiség közepén, háttal a lánynak. Hikari látta, ahogy Tetsumaru válla előbb megemelkedik, majd elernyed.

Ez nem volt jó jel. A lány szemei kétségbeesetten tekintettek körbe, vajon mit ronthatott el. De nem; minden rendben volt. A futon kényelmes volt és tiszta, a fapadló csak úgy csillogott a sok súrolástól, az ablakokra gyártott üveg – mely csak és kizárólag ebben a szobában volt megtalálható; még a fogadós sajátjában sem – csak úgy szikrázott a rá eső lágy napfényben.

Az asztalon egy csokor friss, fehér liliom állt, Yokomata-dono kedvence, sorban, a vázában. Minden a helyén volt. Akkor meg megint mit ronthatott el...?

Néha az az érzés kerülgette, talán nevelőapja már akkor is kifogásokat gyárt, ha Hikari mindent úgy tett, ahogy ő mondta, és nem volt oka rá, hogy kezet emeljen rá. Kezdte azt hinni, Tetsumaru csupán élvezetből teszi ezt, mikor túl sokat iszik – ami igencsak gyakran megesett.

– Lyányom... – hallatszott a férfi hangja, vészesen halkan.

– I-igen, apám? – Hikari nem tudta megállni, hogy meg ne remegjen meg a hangja. Ha csak eszébe jutott, mit művelt vele legutóbb...

Megrázta gyorsan a fejét.

– Gyere csak ide...

A lány nagyot nyelt és lassú, óvatos léptekkel közelített nevelőapja felé, habár tisztában volt vele, hogy nem tehet ellene semmit sem, ha úgy dönt, hogy rá támad, hiszen ő maga túl gyenge volt hozzá képest.

Mikor közvetlenül mögé ért, megállt és vett egy nagy levegőt:

– Itt vagyok – saját hangja mérhetetlenül távolinak tűnt.

Tetsumaru villámgyorsan fordult meg, s visszakézből egy pofont kevert le nevelt lányának, aki az ütés erejétől a földre rogyott. Üres tekintettel és egy arcán lecsorduló könnycseppel tekintett fel nevelőapjára. Mélységesen lenézte. Ez volt az a pillanat, amikor Hikari úgy érezte, nem bírja már tovább.

– Miért? – kérdezte.

Hangja hideg volt és semmit sem lehetett kiolvasni belőle. Se fájdalmat, se csalódottságot, se semmit. Üres volt, akárcsak a tekintete.

Lassan egy piros kéznyom jelent meg a lány jobb orcáján, a másodpercek rohamos múlásával.

– Mert megérdemled, te semmirekellő fattyú! – morogta a férfi, s közelebb lépett hozzá.

Hikari ijedten hátrálni kezdett, a padló recsegett-ropogott rémült menekülése közben. Végül sikeresen feltornászta magát a lábaira és még egyet-kettőt hátrált, nevelőapja szemébe nézve, mielőtt megfordult és kirohant a szobából.

Szaporán szedte lábait, s csak akkor lassított le, mikor látóterébe került a falu határától nem messze elterülő tó. Itt, a partján volt egy magányos fűzfa. Ez volt a kedvenc helye; s a szomorú fűz az egyetlen barátja.

Még zihálva vette a levegőt, de lassan megnyugodott. A falusiak ritkán jöttek ide, ő pedig, ha tehette, ideje nagy részét itt töltötte.

Nem szerette a fogadót.

Nem szerette a férfit, akit apjának kellett szólítania.

Nem szerette a falut, ahol élt... az emberek lenézték őt, bár maga sem tudta, miért.

Lágyan megérintette a fa törzsét, s szomorú szemeivel rátekintett.

– Mondd, Ki-chan, miért teszik ezt velem...? – tette fel a költői kérdést, majd sóhajtott egy nagyot és letelepedett a fa tövébe.

Hamarosan cseperegni kezdett az eső, de a lány nem zavartatta magát. Szerette az esőt. Mindig illett a hangulatához. Amikor nagyon szomorú volt, az eső eleredt. Búslakodva tekintett fel nagy, aranysárga szemeivel a felhős égboltra.

Lassan egy könnycsepp gördült le az arcán, majd a többi is követte, szép sorjában. Immár megállíthatatlanul ömlöttek lefelé, eláztatva a szomorú fűz tövét. Hikari nemsokára már csak szipogott, ám az eső nem állt el: tovább zuhogott. Sőt, pár pillanaton belül már vihar tombolt; az erős széllökések vadul korbácsolták fel az imént még nyugodt tó víztükrét.

Hikari kimászott a fa oltalmazó, ráomló lágy ágai alól, s odahúzódott a tó partjára. Percekig csak bámulta a zabolázatlan vizet, s az elő-előtörő hullámokat, aztán felállt; menni készült. Ám a háta mögött egy villám csapott le, a tavacska túlpartján, a lány pedig ijedten rezzent össze.

Ahhoz képest, hogy már felnőtt nő volt, még mindig félt a villámoktól, valamilyen megmagyarázhatatlan módon.

Óvatosan megfordult, s beljebb gyalogolt, azonban a víz még így is csak a bokájáig ért fel. Emelt fővel nézett körbe, miközben egy újabb villám hasította ketté az eget, egy hangos mennydörgés kíséretében. Hikari összerezzent, majd lesütötte tekintetét.

A víz már nem csapkodott annyira, így láttatni engedte a lány tükörképét. Mélyen belenézett az aranyszín szemekbe, melyek visszapillantottak rá, a szél pedig minduntalan cibálta hosszú, sötétlila haját.

Keserűen elmosolyodott. Ha másért nem, a falusiak ezért közösítették ki; különleges hajáért és szemeiért. Pedig világéletében ilyen, Hikari számára természetes színük volt. A falusiak mind azt hitték, démonok lánya, ám ő ebben kételkedett, hiszen akkor lett volna elég ereje kiállni önmagáért, nem...?

Egy újabb villám, melyet másodperceken belül mennydörgés követett.

„Nézz magadra! Érett nő vagy és még mindig félsz a villámoktól! ... Milyen nevetséges! Szánalmas vagy, Hikari!” feddte meg önmagát, a keserű mosoly még mindig nem hagyta el ajkait.

A vihar lassan alábbhagyott, Hikari tükörképe pedig csapzottan állt, átázott kimonóban, még mindig önmagát szemlélve. Aztán elfordította tekintetét, ahogy gazdája is.

A lány behunyta gyönyörű szemeit, és sóhajtott egy mélyet... majd lassacskán megfordult, s végre elindult visszafelé. Ahogy így lépkedett, fura érzése támadt.

Mezítelen lábbal rótta a füves rétet, mely a tó mellett terült el. Letekintett bokájára, és csodálkozva vette észre, hogy vízen jár. De hogyan lehetséges ez...?

Olyan volt, mintha a víz követné őt. Hikari megállt, leguggolt és megérintette a vizet. Az apró cseppek érintésére eggyé váltak és körülfonták a lány kecses csuklóját, mint valami karkötő.

Hikari szemei elkerekedtek az ámulattól. Még mindig nem akarta elhinni. Aztán hallott egy váratlan neszt az oldaláról, s hirtelen meglendítette karját. Abból, mintha egy ostor csapódott volna ki, ami vízből keletkezett. Ám, még mielőtt elérte volna áldozatát, eltűnt. A lány csalódottan-összezavarodva húzta vissza kezét.

Ismét meghallotta a neszezést, s ijedten arra fordította a fejét, de megkönnyebbülésére csak egy apró madár rebbent fel a közeli bokorból. Hikari megrázta a fejét. „Szörnyű. Kezdek paranoiás lenni... mi lesz a következő? Talán hallucinálni kezdek...? Nem, azt épp az imént tettem meg...” sóhajtott újból, azzal elindult, visszafelé a faluba.

Az est már rég leszállt, ő pedig magányosan baktatott hazafelé, ám korántsem egyedül...

Bár nem tudta, de épp a közelében táborozott le egy furcsa kis csapat, melyhez hasonlót nemigen lehetett találni. Külön-külön persze semmivel sem tűntek volna ki sajátjaik közül, ám így, hogy együtt utaztak...

– Jaken-sama, hova ment Sesshoumaru nagyúr? – kérdezte egy barna hajú kislány, aki épp valami ételt halászott elő egy sárkányló nyeregtáskájából.

– Semmi közöd hozzá – vágta oda a megszólított, kis zöld démon, csak, hogy ne kelljen azt felelnie, fogalma sincs. Mint oly sokszor történt ez így az utóbbi időben. Mintha nagyura már nem bízna benne. Pedig ő mindig is hűséges volt hozzá!

Eközben néhány mérfölddel odébb az említett Sesshoumaru nagyúr a víz szaga után sétált – amit igencsak megnehezített az, hogy az eső még csak nemrégiben állt meg –, alkalmas fürdőhelyet keresve. Balszerencséjére azonban túl közel került egy faluhoz; a halandók orrfacsaró bűze miatt pedig majdnem kénytelen volt odébbállni, mikor már éppen, hogy elérte volna a kiszimatolt közeli tavat.

Apró, halk lépteket hallott, olyan puhákat, amilyenek Riné szoktak lenni. Vett egy mély levegőt, hátha be tudja azonosítani a titokzatos valakit, azonban képtelen volt kiszagolni őt; csupán a tó vizét és a nyári zápor bódító illatát érezte.

Éles szemeivel a környéket fürkészte, de még nem jött elő rejtekhelyéről, a fák közül. Hamarosan meglátott egy közeledő, magányos személyt, amint végigsétál az apró tisztáson, mely a tavacska partját szegélyezte. Egy kecses, női alakot pillantott meg, aki zavartalanul haladt tovább, a démon tekintetétől kísérve.

Már majdnem kiért a tisztásról, s Sesshoumaru indult volna a tóhoz, mikor váratlanul megtorpant. A démon nagyúr kezdett türelmetlenkedni. Már nagyon vágyott egy jó kis fürdőre, de addig nem akart a tó közelébe menni, míg ez a fiatal nő el nem tűnik a környékről.

A magányos alak lehajolt és valamit felemelt a földről. Legalábbis Sesshoumaru szemszögéből úgy tűnt. A nagyúr most észrevett egy karkötőt a lány törékeny csuklója körül, ami eddig nem volt ott. Érdeklődve figyelte a jelenetet, mely kibontakozott előtte. Akárcsak a feje melletti faágon trónoló madár, aki viszont nyugtalankodni kezdett.

Úgy tűnt, ezt a lány is észrevette és ijedten kapta arrafelé a fejét, amerről a hangot hallotta, ezzel egy időben meglendítve karját. Ujjaiból egy átlátszó ostor csapott elő, ám a nagyúr képtelen volt ilyen távolságból megállapítani, milyen anyagból volt; azt viszont tökéletesen látta, hogy felé tart a fegyver. Mélyet sóhajtott magában, s felemelte egyik karját, hogy előhívja saját energiaostorát.

Ám a várt csapás nem érkezett meg. Még félúton se volt a lány ostora, mikor az eltűnt. Sesshoumaru nagyúr összezavarodva pislogott, ám szemében a megértés csillant meg, mikor rájött, mi is történt.

„Tehát ez a lány képes irányítani a vizet... de még nem teljesen ura erejének... Hm. Érdekes.” töprengett magában, miközben figyelte a fiatal nőt, amint lágyan megrázza a fejét, s folytatja útját a falu irányában. A démon addig követte őt tekintetével, míg el nem tűnt a szeme elől.

Egy pillanatig még kivárt, aztán a levegőbe szimatolt, hogy meggyőződjön róla, senki sincs a közelben, és végre elindult a tó felé, hogy megérdemelt fürdőzését megejtse.

– Üdvözlöm szerény fogadónkban, Yokomata-dono – hajolt meg mélyen a fogadós, s mögötte fogadott lánya követte a példáját.

Ezúttal Tetsumaru csak egy picikét volt pityókás, ám Hikari már tapasztalta, így sokkal veszélyesebb tudott lenni.

A szomszéd falu feje biccentett egy aprót, majd megfordult és belépett az előkelőségek számára kialakított pazar szobába.

Elismerően ciccentett.

– Nem rossz, Tetsumaru – jelentette ki mély, zengő hangján.

Tekintete körbesiklott a szobán, majd megállt, amikor a lányt meglátta a háttérben. Szemei megvillantak.

Nem tetszett ez a pillantás Hikarinak.

– Gondolom, le kíván pihenni, uram – hajolt meg ismét a fogadós. – Kimerítő út lehetett.

Ez akár még igaz is lehetett volna, hiszen a szomszédos falu nem volt közel. Azonban Hikari igencsak kételkedett nevelőapja kijelentésében, lévén a Yokomata-donót a szolgái hozták el idáig, ő maga pedig kivételesen frissnek tűnt.

De azért mégis bólintott, s fáradságot színlelve elnyomott egy ál-ásítást.

– Hát, igen – felelte elgondolkozva. – Azonban éhes is vagyok... inkább ennék valamit, mielőtt lepihenek.

– Természetesen, uram – válaszolt behízelgő modorával a fogadós, amitől Hikarinak akarva-akaratlanul is émelyegni kezdett a gyomra. – Azonnal felküldetek egy nagy tál ennivalót – hajolt meg még egyszer, azzal kihátrált a szobából, fogadott lányával együtt.

Mikor az ajtót behúzta maga mögött, csettintett az ujjával, s Hikari felé fordult:

– Lyányom, fogj egy nagy tál ételt és vidd be az úrnak – utasította őt. A lány beletörődve bólintott. – És a szakácsnak mondd meg, hogy a legjobbat adja!

– Igenis, apám – felelte Hikari, azzal gyorsan elsietett a tálért.

A konyhában – legnagyobb sajnálatára – már előkészítették az ételt, így azonnal visszaindulhatott a vendég szobájába. Azonban visszafelé olyan lassan haladt, amennyire csak bírt. Egyetlen porcikája sem kívánkozott a földesúr közelébe.

A tál megremegett a kezében, de nyugalmat erőltetett magára, tudván, a fogadós keményen megbüntetné, ha elejtené az ínycsiklandozó étkeket. Idegesen kopogott az ajtófélfán, mire bentről egy unott és elnyújtott „Igen?” hallatszott.

– A vacsorát hoztam fel, uram – felelte Hikari, hangja alig hallhatóan reszketett.

– Csodás, gyere be – felelte az ajtó túloldaláról egy immár sokkal vidámabb férfihang.

A lány nagyot sóhajtott, majd összeszedve minden bátorságát, elhúzta az ajtót és belépett a szobába. Igen gyér fény uralkodott a helyiségben; csupán két gyertya égett, a függönyök pedig már el voltak húzva. Hikari óvatosan letette az asztalkára a tálat, majd távozni készült, de megtörtént az, amitől kezdettől fogva tartott: Yokomata-dono a becsukott ajtó előtt megállt, furcsa vigyorral az arcán.

– Hová, hová ilyen sietősen? – kérdezte gunyorosan, de a jelentés, mely a szavai mögött bújt meg, sokkal jobban megrémítették a lányt, mint eddig bármi vagy bárki az életében. Nem, ennél még a fogadós veréseit is szívesebben viselné el...

– Uram, még várnak a konyhá... – Hikari próbált udvarias lenni, azonban mondata közepén az úr belevágott szavába:

– Biztosan tudnak pótolni egy kis időre... – felelte a férfi, ahogy egyre közelebb ért hozzá. – Hidd el, fel sem fog tűnni nekik...

A lány pupillái összeszűkültek és Hikari sietősen hátrálni kezdett. Azonban akármennyire is fürge volt, a falon még ő sem volt képes keresztülmenni. Így hát hamar beérte Yokomata-dono, ő azonban oldalra kezdett araszolni.

– Mi ennek az értelme...? – kérdezte a férfi, ahogy a lány karja után kapott, de a legnagyobb szerencséjére ő elég gyors volt, hogy kitérjen előle. – Ha úgyis mindig megkapom, amit akarok... mindig – fejezte be mondandóját az úr.

Hikari ajkai megremegtek, s tovább hátrált... ha el tudna valahogy érni az ajtóig...

Yokomata már csak karnyújtásnyira állt tőle. Lassan felemelte kezét, s végigsimította a lány karját. Hikari megremegett... az undortól.

Szemei hirtelen megvillantak, következő pillanatban pedig egy nagy csattanás és porcelán törése hallatszott. Majd pedig Yokomata előrebukott, Hikari pedig ijedten ugrott félre, így a földesúr a falat fejelte le.