3. fejezet: A rabszolgaság árnya

 

Lassan nyitottam ki a szemeimet, remélve, hogy minden, ami történt csupán egy illúzió, egy kósza árny volt… a fiú, akit nem tudtam kitörölni az emlékezetemből csupán egy álom. Nyújtóztam egyet még fekvő helyzetben, majd hirtelen erősen a fejembe nyilallt az a hatalmas, kínzó fájdalom, melyet már évek óta nem éreztem. Felültem, majd ismét megpillantottam a jelét annak, hogy minden valóság: a seb, amely a hasamon tátongott ismét felszakadt. A kötést ismét a vérem áztatta át, ekkor valaki mellém ült. Hátrahőköltem, túl hirtelen jött, majd rájöttem, hogy ki is ő… A következő pillanatban már két erő harcolt bennem: a félelem és a kíváncsiság. Egyáltalán bízhatok-e benne? Ki tudja, hogy mit tervez… de ki fog rájönni, ha nem én? Különben is… nemsokára hazamegyek és elfelejtem ezt az egész esetet… de… - Jó reggelt! – suttogtam neki. Erre ő felém fordult és ismét megpillantottam azt a különleges, aranyló tekintetet, ami miatt úgy éreztem, hogy semmi baj sem történhet velem. - Neked is, Seako. Hogy vagy? – félve a kötésre néztem, majd összébb húztam kimonómat. - Soha jobban. – nyögtem ki végül. - Hadd segítsek. – furcsán néztem a fiúra, aki teljes komolysággal nézett rám, mintha nem is értené, hogy az a sérülés milyen rossz helyen van… nem igazán akartam, hogy… - Vagy talán inkább el szeretnéd fertőzni? – mint a villám csapott belém a felismerés, hogy valóban nem. - Nem… - Nagyon helyes. Akkor maradj így, ülj egyenesen. – engedelmesen kihúztam magam, majd csak annyit láttam, hogy közelebb ül hozzám. Lehunytam a szemeimet… amolyan reflex volt, nem tudnám igazán megmagyarázni. „Hogy lehetek ilyen ostoba?” Tettem fel magamnak a jól ismert kérdést. Mindent éreztem… ahogy ismét szétnyílt a kimonóm, ahogy lekerült a régi kötés, és ahogy kimosta a sebet. Mikor ismét feleszméltem, már szinte kész volt, ekkor észrevette, hogy figyelem. Kissé elfordítottam a fejemet… „Megint elpirultam? Jaj ne…” Visszanéztem, és csak annyit láttam, hogy nagyon mosolyog… „Ez a…” – Készen vagyok, de vigyázz jobban. – szólt kissé szigorú hangon. - Igen… köszönöm… - elgondolkoztam egy kicsit: én még a nevét sem tudom… - Megmondanád végre, hogy kinek mondhatok köszönetet? – húztam fel a szemöldököm. Egy ideig szemrehányóan nézett rám, majd felpattant a helyéről. Összehúztam a ruhámat és érdeklődve pillantottam rá. - Induljunk. – adta ki az utasítást, meg is tette az első lépést… de rossz irányba. - Ööö… már megbocsáss, Youkai- sama, - „Milyen találó névre bukkantam” nagyon büszke voltam az új szerzeményemre, ezért elhatároztam, hogy addig így hívom, míg be nem mutatkozik… - de Észak amarra van! – mutattam kezemmel a helyes ösvény felé. - Seako, ne felejtsd el, hogy kivel beszélsz. – „Hogy mi? De el van telve magától” - De Észak akkor is… - elkapta a kezemet és felsőbbrendűen nézett rám. - Igen, arra van, de tudok egy rövidebb utat. – egy ravasz mosoly bujkált a szája szélén, amitől ismételten kirázott a hideg. - Milyen? Youkai- sama, ugye nem valami… ugye nem tervezel semmit? – kételkedő pillantást vetettem rá, erre ő elengedett. - Nem ártana… - Indulni? Hát nem… - a fának támaszkodtam, úgy tudtam lábra állni. – Nem jössz? – szóltam, miután pár határozatlan lépést tettem. Háttal voltam, így fogalmam sem volt, mit művelhet… talán gondolkozott? Nem hitte, hogy képes vagyok otthagyni? Miközben a lehetséges variációk között kutakodtam, jöttem rá, hogy már legalább öt perce csendesen követ engem… nekem pedig fogalmam sem volt, merre tartok. Megtorpantam és könyörgő szemekkel felé fordultam. - Igen, Seako- chan? – Máig nem értem, hogy hirtelen miért kezdett el becézgetni. - Öh… Youkai- sama… - suttogtam, szerencsére démon lévén kivételes volt a hallása – Megmondanád, hogy merre kell menni? - Azt hittem, hogy tudod, Saeko. - Persze, hogy tudom! Csak… - Csak mi? - Csupán kíváncsi voltam, hogy te tudod-e. Erre! – nos igen… ezzel is bebizonyítottam, hogy a makacsságom miatt sok őrültségre képes vagyok, még arra is, hogy elinduljak – mint később kiderült – Kelet felé. Vigyorogva figyelte ügyetlenkedésemet, hogy minden lépésnél jobbra-balra pillantgattam. – Jól szórakozol? – sandítottam felé. - Roppantul. – vigyorodott el még jobban – Nem láttam még egyetlen ilyen szánalmas halandót sem. - Láttál már egyáltalán embereket, Youkai- sama? – látszott, hogy ha halandót ugyan igen, de még egy ilyen „szemtelen fruskát” egyet sem… - Ne légy nevetséges. - Vagyis nem? – folytattam a fiú kikérdezését… be kell vallanom, nagyon élveztem, ahogy egyre idegesebb lett… - Ha nem láttam volna… az azt jelentené, hogy nem jelent problémát egyikkel sem végezni, hiszen nem köt semmilyen érzelmi szál hozzájuk. – a karmait nézegette, amik körül hirtelen zöldes derengés támadt. Bár nagyon megijedtem, csodálatosnak találtam azt a fényt… hűvös, mégis annyira élettel teli volt… akárcsak az a fiú. – Szóval… mit gondolsz? - Én… én… - suttogtam riadtan, mikor a torkomnál éreztem karmai élességét. Egy fának támasztottam a hátam, nem tudtam hová menni, sem hátrébb, sem előrébb… semerre… Szélesen mosolygott- inkább azt mondanám, hogy vicsorgott- rám, éreztem, ahogy a szívverésem egyre gyorsul. - Csodálatos véletlen… csak nem a Nyugat örököséhez van szerencsém? – szólalt meg a háttérben egy magas női hang. A démon felnézett és egy vékony, fehér hajú lányra lett figyelmes, aki a szemközti fáról figyelt. - Seiya… - suttogta a fiú egykedvűen, mire a másik leugrott és puha mozdulattal földet ért. Már színes foltokat láttam, egyre inkább levegő fogytán voltam. - Youkai- sa… - nyögtem ki, erre ő rám pillantott, majd a számomra ismeretlen személy felé fordult. Elemelte a kezét, így a földre estem, meg sem nézve, hogy vagyok. A Seiya nevezetű nőszemély odasétált hozzá, közben ezt mondta: - Ugyan, a világért sem szeretném, ha miattam életben hagynál egy halandót. – szemben volt vele, úgy ölelte át a szellemet. „A kis…” - Nem ölöm meg… még. Jó lesz rabszolgának. – „Rabszolga? Mit képzel ez… mégis minden youkai egy aljas, önző…” - Ahogy jónak látod… mikor jössz? - Egy darabig még itt maradok. Pár hét és visszatérek a nyugati palotába. - És aztán egybekelünk! – kiáltotta kitörő lelkesedéssel Seiya. - Ahogy mondod. – Az én Youkai- samám hangja nem volt annyira meggyőző és lelkes… - Akkor megyek, ég veled, kedvesem! – integetett, azzal fényes, sárgás gömbbé változott. Nagyon különösnek találtam, bár ebben a világban, ahová csöppentem, már semmin sem lepődtem meg. Gyilkos tekintettel néztem a megmentőmre, aki mintha mi sem történt volna velem nézett a nő után. - Rabszolga? – végre felém fordult, nem is értette, min vagyok felháborodva. - Mi másra számítottál? – azzal finoman felhúzott a földről. - Egészen másra. – szóltam sértődötten, majd elfordultam tőle. Annyit éreztem, hogy egy hűsítő kéz megragadott és magához húzott. Mélyet sóhajtottam… „már megint” – Kérlek, Youkai- sama… ne játsszuk el ugyanazt, mint tegnap. - Játszani? - Az előbb még azt a nőt ölelgetted, most meg megint engem? Azt mondtad, hogy hazakísérsz, nem azt, hogy rabszolgává teszel! – kiabáltam magamból kikelve, közben az öklömmel a vállait ütögettem. A hangom egyre elhalkult, a végén egy forró könnycsepp gördült le az arcomon. A szellem nem tudta, hogy mit tehetne… ott volt egy halandó, ősi ellensége a fajtájának és a karjaiban sírt… miatta. Rám nézett majd elengedte a derekamat és átölelt… egy embert. Nem értettem, hogy mi történik, azt gondoltam, hogy már megint valami cselen töri a fejét… de nem. Sokáig álltunk így, mikorra rájöttem, hogy… meg akar nyugtatni. Valamiért annyira jó érzéssel töltötte el a szívemet, hogy ott vagyok vele. Sosem éreztem még ahhoz foghatót. - Ne légy féltékeny. – hirtelen fogalmam sem volt, hogy miről beszélt. Mikor felidéztem magamban az előbbi beszélgetést és azt, amit annyira felelőtlenül mondtam. Nem tehettem róla, mérges voltam… rá és arra a Seiyára… már a kezdetektől fogva előítéleteim voltak iránta. Kibújtam az ölelő karok szorításából és belenéztem abba a magával ragadó, aranysárga szempárba. - Féltékeny? Azt hitted, hogy azért mondom? Ugyan, ne légy nevetséges, Youkai- sama! Azért vagyok ilyen dühös, mert azt ígérted, hogy hazaviszel! - Akkor parancsolj! Induljunk! – azzal megfordult és elindult, ám olyan tempót diktált, amit egyszerűen nem tudtam tartani. Rohantam, ám ő mindig legalább három lépéssel előttem járt. Nem voltam hozzászokva a futáshoz, hiszen sohasem hagytam el a szülői házat… legalábbis annak közvetlen környezetét. Csupán Yuuichi- sama vitt el néha, mint az akkori legkisebb gyermekét, hogy lássam, mi is van idekinn. Érdekes, nem is emlékszem semmire, de az a táj… mármint ahol este voltam, nagyon ismerősnek tűnt. Amíg ezen merengtem, legalább nem figyeltem arra, hogy már a végkimerültség határán vagyok. Szaporán szedtem a lábaimat, de már szinte teljesen elvesztettem a szemem elől Youkai- samát. Már nem voltam képes egyetlen lépést sem megtenni, nem is éreztem semmit, egyszerűen térdre rogytam, és levegő után kapkodtam. A szívem hevesen vert, a tüdőm egyre csak a tiszta oxigén után vágyakozott. A fák között hirtelen egy árnyék futott végig… újra és újra. Azt hittem, hogy ez ugyanolyan, mint amikor a sárga foltokat láttam, gondoltam, hogy ez is a kimerültség jele. De mekkorát tévedtem! Feltápászkodtam és amilyen hangosan csak tudtam, kiabálni kezdtem. - Youkai- sama, ez nem vicces! Gyere már elő… nem bírom ezt az iramot! – ekkor a fekete árny megállt, majd előttem termett. Nagyon megijedtem, hiszem akivel szemben találtam magam, az biztosan nem az volt, akit vártam…