A szív alkonya
Ködös este köszöntött a vidékre. Egy farkas merészkedett elő, és készült üvölteni. Már köszörülte a torkát, amikor váratlanul becsukta a száját és vinnyogva leeresztette füleit. Ijedten húzta be a farkát és rohant vissza a zugába. Reszkető fülekkel hallgatta a borzalmas vonyítást. Velőig hatoló kutyaüvöltést, melyet normális kutyától biztos nem hallhat az ember, de még farkas sem.
A köd eltakarta fennséges alakját az ordító szörnynek. Ahogy ujjait összeszorította kibuggyant a vére, a karmok marásától. Reszkető arany színű szemeiben vérvörös lávát látott végig csorogni a kiszáradt vízmederben.
Emlékei szinte ostorként csapták testét, főleg agyát. Az a kedves mosoly, azok a barna csillogó szemek, az a nevetés, a jó kedv. Mind a múlté.
Hogy történhetett ez? Hisz mindig megvédte, amitől tudta. Azonban neki is van szüksége a magányra. Magányra? Most újra része lehet benne.
Újra az emlékek törtek fel elméjében. Az az idegesítő, vég nélküli szövegelés, az az: „Én nem úgy értettem Sesshoumaru nagyúr!”, az a tekintet, melyen öröm volt átsétálni, mind a múlté.
Emlékei lelkébe martak, szívét kitépték és a feledni nem akarás máglyáján elégették.
Hisz az a reggel is úgy indult, mint a többi. A kedves kislány, Rin a rétre szaladt virágot szedni, és Yaken utánna futott. Persze Sesshoumaru nem ment, gondolatai távol szárnyaltak. Embereknek felfoghatatlan távokat tettek meg. Öt perc múltán vér szagot érzett. Yaken vérének szagát. Azonnal felugrott és a helyszínre sietett, Yaken vállát fogva, a réten térdelt, a vérrel áztatott föld tetején.
- Mi történt? – kérdezte
- Bocsásd meg nagyuram, én nem tehetek róla. Maga Naraku vitte el.
Sesshoumaru meghallva Yaken szavait átgyalogolt, a már így is minden sebéből vérző Yakenen. Rin illatát még a közelből érezte. Energiagömbbé alakult és elszállt. Yaken is követte gazdáját, persze lassabban haladt, mint gazdája. Sesshoumaru rátalált Narakura, és az elrabolt Rinre. A kislány ájultan feküdt Naraku lábai előtt. Útközben Yaken is megérkezett.
- Lám, lám, a nagy Sesshoumaru, aggódva rohan egy ember után.
Sesshoumaru nem felelt, csak összehúzta szemöldökét.
- Mit akarsz ezzel elérni, Naraku?
Naraku elmosolyodott, majd folytatta beszédét.
- Választanod kell, melyiket szereted jobban? A kislányt, vagy a koboldot?
- Tudhatnád, hogy mindkettő hidegen hagy.
- Hát persze, ugyebár neked nincs semmilyen érzésed, semmi nemű élőlény iránt.
Alighogy elhallgatott, a köztük levő patak mederbe forró láva ömlött.
- Nos, melyiket szereted jobban? - vigyorgott Naraku - Lökd a lávába a koboldot, vagy én hajítom bele az embergyereket.
Yaken rettegve nézett Seshoumarura. A szellem elmosolyodott.
- Lökd, nyugodtan. Engem nem zavar.
Közben Rin magához tért, és mikor meghallotta sírni kezdett. Naraku felemelte a gyereket, mire Sesshoumaru egy szempillantás alatt a lávába hajította Yakent. Naraku lejjebb eresztette szemhéját, azonban mosolyát nem engedve lejjebb.
- Látod, kutyaszellem, megtaláltam a gyengepontod, és köszönd meg nekem, mert megszüntetem - azzal a forró masszába lökte a visító Rint.
Sesshoumaru nem volt elég gyors, a gyerek a lávába esett és azonnal összeégett Csupán a hamvait vitte magával a hömpölygő lávafolyam. Sesshoumaru észre sem vette, hogy Naraku eltűnt Még a szagát sem tudta megtalálni, mintha magával vitte volna a rémes szörnyeteg.
A nagy inuyoukai egy darabig csak állt és figyelte a lávát, majd a földre rogyott és egy rémisztőt ordított. Minden madár elszállt. Csak ő maradt, a gondolataival, az emlékeivel és a bosszúvággyal. Újra a régi volt, egy szellem, gyengepont nélkül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
